Ab ovo gemino

Ászkadombi Ökokert.

Mi is ez? Honnan jött a név? Hogyan született meg a gondolat, hogy ilyesmibe belekezdjek? Miért pont most? Nem azt olvasni mindenhol, hogy a magyar mezőgazdaság padlón van?

Fordulatos az eddigi karrierívem. Összegezni is nehéz volna, mik voltak a sarokpontok az életemben. Maradjunk a száraz tényeknél.

Környezettan szakon szereztem alkalmazott környezetkutató alapszakos diplomát. Szerettem volna akár ezzel a végzettséggel is munkát találni magamnak, de sajnos mindhiába. Ezután földtudományi mérnök mesterszakon lettem geológus mérnök. Szereztem munkavédelmi technikus OKJ-t is menet közben. Dolgoztam olajiparban, Kormányhivatalban, dolgoztam dél-koreai gyárban, a Honvédség felszerelt katonája voltam tiszti beosztásban, és a debreceni közösségi közlekedés adatelemzője is voltam/vagyok még, valamint Microsoft Power BI-t tanítok még egy kis ideig.

Éppenséggel vadakat terelő juhász még nem voltam.

Az olajipart elhagyni kényszerültem az olajár bezuhanása és az ezzel járó leépítések miatt. Külföldi munkavállaláshoz sok év tapasztalat kellett volna, amit idehaza nem volt módom megszerezni, tehát a kör bezárult. A Kormányhivatalban (Bányafelügyelet) szembesültem az eredeti szakmám (geológus) hazai haláltusájával, és azzal a ténnyel, hogy semmilyen karrier, életcél nem vár ebben a szakmában Magyarországon. Monoron, a dél-koreai gyárban megtapasztalhattam, hogy mennyire nem egészséges napi 12 órában egy ablaktalan gyárban húzni a rabigát. Legalább kipróbáltam. A Honvédség kötelékében munkavédelmi tisztként létezni alapvetően nem rossz dolog, de ekkorra már családos emberként realizáltam, hogy talán rossz életszakaszban találkoztunk egymással. Az adatelemzői munka önmagában nem rossz, izgalmas, fordulatos, szellemileg kielégítő is lehet, ha erre van fogadókészség, és ha Budapesthez közel laksz. Mi nem.

Az biztosan látható, hogy komoly döntéseket kellett meghoznom. Pályaelhagyó vagyok, többszörösen is. Nem könnyű olyan döntést, döntéseket meghozni, ami több év tanulmányait, elképzeléseimet teszi zárójelbe. Szándékosan nem kukát emlegetek, mert mindaz az inger, tapasztalás szükséges volt ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. A szakmámnak, tanulmányaimnak köszönhetem ma a családomat, fiamat, és azt a szemléletet, hogy a változás nem természetszerűen rossz.

Nem tudok, és nem is szeretnék PC lenni, sőt, büszkén mondom: elegem lett.

Elegem lett abból, hogy másoknak kelljen megfelelnem: a HR-es gyakornokoknak, interjúztató dilettáns szakértőknek, hülyébbnél hülyébb főnököknek, kiégett és toxikus munkatársaknak, ködös-zavaros céges "vízióknak", esetenként politikai megfontolásoknak. Természetesen nem mind egyszerre és nem mindenhol, csak hogy polkorrekt is legyek kicsit. Nem tudom elfogadni, hogy mint egy államvizsgára, úgy kelljen felkészülni egy koszos mezei felvételi interjúra, ahol meg kell tanulni szépen és nagyot hazudni, életidegen maszkot húznom magamra, majd elbábozni egy előre megkoreografált színjátékot. Ami persze mit sem számít, ha sose volt cél új munkatárs felvétele, ha a HR munkatárs bal lábbal kelt fel, vagy hidegen itta meg a kávéját.

Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor jutottam el az utolsó fordulóig, ahol mindig akadt valaki, aki ejtőernyőzve ért előttem célba, vagy inkább mégis üresen hagyták a pozíciót, mert annyira "fontos" volt a keresés.

Elegem lett abból, hogy nem jutok egyről a kettőre, cserébe mások vágyaiért kell dolgoznom, mások zsebét tömve, miközben semmi, de semmi értelmes és/vagy értékállót nem hagyok magam mögött. És ez utóbbi a legfájóbb pont volt minden munkahelyemnél. Miközben olyanok miatt kellett görcsölnöm, akik viszont vígan élték életüket, elhitték a saját hazugságaikat is, nagyívben sz*rva mindenféle konvencióra.

Besokalltam, na. Lehet korral is jár, de egyre erősebb volt az inger, hogy a magam ura akarok lenni. A magam hibáit könnyebben elfogadom.

Nem vagyok vallásos, az élet úgy hozta, hogy meg sem vagyok keresztelve. Kevesen tudják rólam (ezidáig, ha jól sejtem), de változó gyakorisággal, nagyjából évente-kétévente egyszer elzarándokolok templomba, ahol egy belső diskurzust folytatok. Nem akarom ezt az egészet túlzottan spirituális irányba terelni, maradjunk annyiban, hogy a jel, amit kértem, igazából mindvégig az orrom előtt volt. Jól tudható, hogy imáink mindig meghallgattatnak, de ritkán kapunk olyan választ, amilyet hallani szeretnénk vagy egyáltalán megértünk.

Nem tudom másképp mondani, de a poén lelövése nélkül nehéz máshogyan megközelítenem: a kertészkedés egy nagyon-nagyon régi szenvedélyem. De hobbinál soha nem tekintettem erre többként. Ennek két fő oka volt. Az egyik a már említett elvárások, mások által kijelölt út. A másik pedig az a tény, hogy összekevertem a szezont a fazonnal. Egyszerűen nem érzékeltem profitábilisnak. Sőt, kicsit szégyenkezve meg kell valljam, rangon alulinak is éreztem. Téves prekoncepciókat tápláltam magamban. A mezőgazdaság, mint olyan, a fejemben úgy élt, mint szerintem nagyon sokaknak ma is él. Ha engem kérdeztek, tévesen, mert nem csak a konvencionális ág létezik.

De mégis: botladozva, a létező összes hibát elkövetve igyekeztem mindenhol, bárhol is éltem az országban, kertészkedni, veteményest tartani fenn. Úgy tartottam, akinek megadatott, hogy rendelkezésére álljon bármekkora föld is, azt illik kihasználnia, mert más a két kezét összetenné érte. És ez igaz is, és ezt tartom ma is.

Nehéz magamban is kibogoznom, hol fordult át ez az egész bennem. Részben a viccelődéssel. Mi volna ha a meglévő kertecskéhez képest a dupláján tartanánk fenn veteményest? Vagy akár egy egész hektáron? És akkor itt ezen a ponton valami elkezdett kicsírázni, hogy stílszerű legyek.

Mint egy aprócska megcsusszanás a csúszda tetején, amiről fél az ember lecsúszni. Amikor még van visszaút, de ez az apró csusszanás felért egy bátorító taszajtással, ami szólt a bennem élő gyereknek, aki még a gondolattól is félt előhozakodnia eddig.

Hogyan is tehette volna? Családdal, gyerekkel a preferenciák és a felelősség is más, ami óriási felelősséggel is jár. Talán az ebben a gyermekben feltörő adrenalin, talán csak még nem ülepedett le bennem minden, az a lényeg az egészben, hogy ami ezután jött, nehéz kronológiai sorrendbe helyezni.

Mint egy kirakós, egy rakás részlet kezdett összeállni. Minden hirtelen elkezdett egy irányba mutatni.

Segített a facebook algoritmus is, még ha nem is döntően, mert ajánlotta nekem Őry Barnabás Biointenzív zöldségtermesztés című könyvét. Kezdett világossá válni, hogy a mezőgazdaság sem feltétlenül az, aminek hittem. Aztán innen már szépen belecsúsztam a témába, illetve a csúszdán le.

Olvastam Jean-Martin Fortier: A zöldségkertész című könyvét is. Beiratkoztam Jutka mama online biokertész kurzusaira, elolvastam egy tonnányi szakirodalmat. EU-s képzésre iratkoztam fel. Charles Dowding: NO DIG Ásásmentes kert c. könyve tette fel az i-re a pontot. Nem volt nehéz kapcsolódnom, hiszen már le is írtam: évtizedes szenvedélyről beszélünk, nem a nulláról indultam a panelből, hanem gyakorló kertész voltam eddig is, de ez eddig az önállátás szintjén megállt. Ez azért nem mindegy, ami az indulást illeti.

Aztán végül megszületett az elhatározás: ezt szeretném csinálni nagyobb léptékben.

Egészen konkrétan a biointenzív zöldségtermesztést. Szeretnék azzal foglalkozni, amit imádok csinálni, ami eddig is egy menekülési útvonalam volt, ahol a flow-élményt bármikor megtapasztalhatom. Kapcsolódhatok a természettel. Fizikailag megfogható értéket teremthetek. Vegyszermentes, egészséges élelmiszert állíthatok elő. Természetesen lépésről lépésre építkezem.

Ászkadombi Ökokert.

Egy hely, ahol a magam ura lehetek. Ahol csak a magam elvárásainak kell megfelelnem. Ahol értéket teremthetek. Ahol van értelme annak, amit csinálok, miközben testileg-szellemileg megújulok. Ahol az önellátás mellett az önfenntartást is célul tűzhetem ki. Ahol olyan zöldséget értékesíthetek, amit mi is megeszünk.

Ahol magam lehetek.

Ászka, mert rengeteg az ászka, és nem tudom miért, de nagyon szeretem őket (amúgy nagyon hasznosak!). Dombi, mert a terület dimbes-dombos. Öko, mert ökológiai szemlélettel gazdálkodok.

Túl magas a labda, hogy ne üssem le a fennköltség labdáját, de tény ami tény, sok lesz vele a "munka", főleg az elején, de eddig még egyszer sem voltam ennyire biztos magamban. Egyébként is: miért kellene, hogy derogáljon a munka?

Hogy miért pont most, amikor válságban van a mezőgazdaság? Nos, ez egy külön posztért kiáltó téma, és megsúgom, érzékeny is.

Itt és most legyen az elég, hogy az álmaink, vágyaink követése soha nem lehet időhöz kötött. Soha nem fog eljönni az ideális időpont, és ha várunk rá, szépen lassan belekeseredünk egy élethelyzetbe, miközben megpróbáljuk felmenteni magunkat különböző önhazugságokkal. Ezt szerettem volna elkerülni. Az igazán jó pillanat soha nem jön el.

Amikor a mezőgazdaság válságáról szó esik, valójában a nagyüzemi és/vagy a konvencionális mezőgazdaságról van szó. Amikor a gazdának van 20-50-100+ hektár földje, kukoricát/búzát/napraforgót/stb. termeszt az elmúlt évtizedekre jellemző termesztési technológiával. A kisléptékű gazdálkodás meggyőződésem szerint éppenséggel válasz lehet arra a spirálra, amibe került a hazai mezőgazdaság. Ez a modell természetesen nem működik 1 hektár felett.

De szerencsére nekem ezen nem kell törnöm a fejem, mert a rendelkezésemre álló terület pontosan 1 hektár, azaz 10.000 négyzetméter. Ez a mai támogatási rendszerben nevetséges lépték sajnos (egy-két "szaktanácsadó" kvázi körbe is röhögött), holott számtalan példa létezik már Magyarországon is arra, hogy ebben a modellben lehet profitábilis módon gazdálkodni. Nemzetközi példákról nem is beszélve.

Szumma szummárum, a telek, vízió, infrastruktúra adott. Ugyan a kert megálmodója én vagyok, nem vagyok egyedül, ezért bátran és büszkén állíthatom, hogy családi gazdaság van kialakulóban. Természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk, de az organikus fejlődés nem kikerülhető, ezért biztosan várható lesz időről időre néhány változtatás, újítás. Remélhetőleg nektek, vásárlóknak a legnagyobb megelégedettségére!